A gránitról

A gránit a leggyakoribb mélységi magmás kőzet, a leggyakoribb savanyú kőzet. Neve a latin granum = szemcse szóból származik.

A szemcsék mérete szerint lehet durva-, közép- vagy aprószemű – utóbbi az ún. mikrogránit. A szemcsék mérete a magma kihűlésének sebességétől függ: minél lassabban hűl ki, annál nagyobbak a kristályok. Azt a változatát, amelyben az aprószemű szövetben elszórtan nagy (úgynevezett porfíros) szemcsék fordulnak elő, gránitporfírnak nevezzük. Egészen finomszemű, kis mélységben megszilárdult változata a gránitaplit.

A porfíros szövetű gránitban (ritkábban más, de ugyancsak porfíros szövetű magmás kőzetekben is) időnként szélsőségesen durvakristályos, ún. pegmatitos lencséket-fészkeket találhatunk. Ezekben az egyes kristályok akár méteresre is megnőhetnek. A gránitpegmatitok közepén erősen megnyúlt kvarcmagot találunk, és azt veszik körül az óriásira nőtt földpátkristályok.

Kőzettani szempontból a gránitokat a csillámok és egynéhány színes szilikát alapján osztályozzák, így megkülönböztetnek biotit-, biotit-muszkovit-, amfibol- és piroxéngránitokat, éppen úgy mint a gnejszeknél. A luxulian olyan gránitféleség, amelyben a vörös színű földpátok között sok a turmalin és kevés a kvarc; ehhez hasonló összetételűek a turmalinpegmatitok (Toscana Gavorrano, Elba San Piero, Vogesek Chenarupt).

Képződését tekintve metamorf, hidrotermás úton is létrejött, amikor a szükséges anyagok oly zónába jutottak, melyben az elegyrészek kiválására a körülmények együtt voltak, a kvarc volt az utolsó, mely a még meglevő helyet kitöltötte, némely gránitok azonban eruptív módon is keletkezhettek s ezek mind intrúziókat képeznek metamorf palákban és palás meszes kőzetekben is.

A gránitot építőkőnek már az őskorban is használták. Napjainkban leginkább sír- és díszítőköveknek, oszlopoknak, burkolóköveknek, (járdaszegélynek) stb. dolgozzák fel. A legszebb és legtarkább színűek Svédországból kerülnek ki. Budapesti építkezésekre 1900-as évek elején a meisseni bányából is kerültek gránit építőkövek.